-
Film, színház, grafika
Kerekasztalbeszélgetés a 2009. évi Graphifest keretében, a Design Terminál és a Magyar Tervezőgrafikusok és Tipográfusok Társasága közös szervezésében.
Időpont: 2009. november 9.
Helyszín: a Design Terminál épülete, Budapest, Erzsébet tér
Moderátor: Réz András. Résztvevők: Árendás József Munkácsy-díjas grafikusművész; Baráth Ferenc Munkácsy-díjas grafikusművész; Hutlassa Ferenc producer, Café Film; Keszthelyi Kinga dramaturg, Nemzeti Színház; Muka Péter művészeti vezető, tulajdonos, Spring Interactive; Szöllősi Géza szabadúszó designer, képzőművész; Szugyiczky István grafikusművész.
Míg a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években a színházi- és filmplakát műfaja a grafikusok számára az önkifejezés és a tervezői szabadság lehetőségét hordozta magában, addig a rendszerváltást követően a helyzet gyökeresen megváltozott. A piaci szempontok előtérbe kerülésével, a kultúrára fordítható összegek csökkenésével párhuzamosan a klasszikus színházi plakát szinte teljesen eltűnt, a filmplakát pedig gyorsan kommercializálódott. A Graphifest keretében megrendezett beszélgetés az átalakulásról és a megváltozott helyzetben lehetséges tervezőgrafikai megoldásokról, tervezői szerepekről szólt.
A jelenlegi helyzet legalábbis ambivalens. Az utcákon elhelyezett reklámfelületekről ítélve a vizuális szennyezés soha nem látott méreteket öltött, miközben a szakmai seregszemléken változatlanul sok a jó minőségű – köztük megrendelt és „élesben” kivitelezett – színházi- és filmplakát. A Nemzeti Színház plakátjai vagy a Filmszemlén évről-évre bemutatott magyar filmplakátok jelzik, hogy továbbra is készülnek invenciózus alkotások, amelyek azonban gyakran eltűnnek a városi hirdetésáradatban. A szakemberek egy része szerint ugyanis éles különbséget kell tenni a hirdetés és a plakát között; míg előbbi általában igénytelen kivitelezésben készül, utóbbi valódi tervezőgrafikai feladat. Árendás József és Baráth Ferenc véleménye szerint a színházi plakát például ugyanúgy része a produkciónak, mint a jelmez vagy a díszlet. A filmplakát esetében Hutlassa Tamás szerint már nem ennyire egyértelmű a helyzet. A tervezők, a rendezők vagy producerek nyomása alatt gyakran tesznek engedményeket: a kreatív megoldások helyett a „három arc, három név” bombabiztos amerikai kliséjét alkalmazzák. A producerek költségkímélő megoldásként az operátorokkal oldatják meg a grafikai feladatokat.
A résztvevők között vita alakult ki arról, vajon ma még mennyiben tekinthető művészi tevékenységnek a plakáttervezés. Míg az idősebb generáció tagjai egyértelműen a grafikus szabad alkotói szerepe mellett foglaltak állást, addig a fiatalabb tervezők számára inkább meghatározó a megbízó szándéka. Egyetértés mutatkozott viszont a technika szerepének megítélésében. A hirdetéseken egyre inkább elharapódzik a számítógépes technika könnyű alkalmazhatóságából fakadó szakmai inkompetencia. A technika (a photoshop) nagyobb szerepe ugyanakkor nem jár automatikusan a szakma felhígulásával, ugyanis a valódi plakát esetében nem elsősorban az alkalmazott technikán van a hangsúly, hanem a tervezői képzettségen, kreativitáson.
A legnagyobb problémát a környezet megváltozása okozza. A mai, nagy sebességgel változó vizuális környezetben a plakát – bár számarányát tekintve növekedett – jelentősége csökkent, és nem töltheti már be ugyanazt a szerepet, mint akár húsz évvel ezelőtt. A médiumok átrétegződtek, az emberek más csatornákon át szerzik be az információkat. A plakát megváltozott szerepe megkövetelné, hogy a plakát létrejöttében részt vevők között valamilyen közös nevező vagy legalábbis közös igényszint legyen a plakát vizuális megjelenésével kapcsolatban.