DesignTerminalSite

Design gyűjteményezés

Kerekasztal-beszélgetés

Időpont: 2009. április 22.

Helyszín: Budapest, Gödör Klub

Résztvevők:

Horváth Hilda, az Iparművészeti Múzeum tudományos főigazgató-helyettese

Spengler Katalin műgyűjtő

Frazon Zsófia, a Néprajzi Múzeum MADOK-programjának vezetője

Moderátor: Mélyi József

A beszélgetés apropóját az Iparművészeti Múzeum programjában az elmúlt években bekövetkezett súlyponteltolódás adta: a 2007-es év, Renner Zsuzsa főigazgató beiktatása óta ismét szerepelt a koncepcióban a kortárs iparművészekkel és designerekkel folytatandó párbeszéd, a beszélgetést megelőző hónapokban pedig több kortárs kiállításra is sor került. Miközben (vagy éppen mivel) formatervezett tárgyakat számos más múzeum (többek között a Néprajzi, a Műszaki vagy a Vendéglátóipari és Kereskedelmi), illetve egyre több magánszemély is gyűjt, az Iparművészeti Múzeum kortárs koncepciójának tisztázása továbbra is kulcskérdés marad. A beszélgetés a design gyűjteményezés mai helyzetét és perspektíváit járta körül, az Iparművészeti Múzeum illetve általában a köz- és magángyűjtemények szemszögéből.

Ha a design-gyűjteményezés helyzetéről van szó, annak háttereként mindenképpen figyelembe kell venni a közgyűjtemények általános strukturális és finanszírozási problémáit, és a különböző szereplőket összefűző viszonyrendszert, ezen belül is mindenekelőtt a köz- és magángyűjtemények máig nagyrészt tisztázatlan jogi és gazdasági kapcsolatát. Miközben ma sok szempontból illúziónak tűnik, valamennyi szereplő részéről újra és újra felmerül egy kortárs magyar design gyűjtemény létrehozásának ötlete. Legutóbb 2004-ben készült tanulmány a Formatervezési Tanács megbízásából, Koncepció kortárs magyar design és iparművészeti gyűjtemény kialakítására címmel. A Tószegi Zsuzsanna által koordinált, többek között Pásztor Erika Katalina és Csák Ferenc által jegyzett írás végül nem jelölt ki egyetlen követendő utat, hanem lehetőségek és javaslatok formájában kettéválasztotta az iparművészeti és a design gyűjtemény létrehozásának tervét.

Horváth Hilda, az Iparművészeti Múzeum tudományos főigazgató-helyettese felvezetőjében a múzeum kezdeti korszakáról beszélt, amikor az egyetemes és a magyar, a régi és a kortárs gyűjtés párhuzamosan zajlott. A múzeum fénykora a XIX. század végére és a XX. század elejére esett, ekkor jött létre a páratlan szecessziós gyűjtemény is. A hanyatlás Trianonnal, illetve korábban, Radisics Jenő igazgató 1917-ben bekövetkezett halálával kezdődött. Elvágódtak az Európához kötődő szálak, valamint a műgyűjtőkhöz fűződő kiváló kapcsolatok, így történhetett meg, hogy az art decótól kezdve az Iparművészeti Múzeumban nem alakult ki kortárs gyűjtemény. A következő évtizedekben voltak ad hoc kezdeményezések, a hetvenes-nyolcvanas években létezett modern osztály is, amely megpróbált a design felé nyitni; ezek a kezdeményezések azonban a nyolcvanas évek végére felszámolódtak, az addig kiépült gyűjteményi elemek felolvadtak a hagyományos struktúrában. Az Iparművészeti Múzeum rendszerében ma is a történeti gyűjtemény a meghatározó, a gyűjtőkör középpontjában a kézműves, kisszériás alkotások állnak, míg az ipari formatervezés továbbra is kiszorul. Ráadásul akár a nyolcvanas évekhez képest is sokkal súlyosabbak a finanszírozási problémák: mivel nincs külön vásárlási keret, nagyobb műegyüttesek befogadására nincs lehetőség, ezért a szisztematikus kortárs gyűjtés mindenképpen hátrányba kerül. A jelenlegi helyzetben a gyűjteménygyarapítás pályázatfüggő, így jóval szűkebb a lehetőség a hosszú távú koncepció kialakítására. Nincs állandó szponzora az intézménynek, a kiépítésre váró baráti kör nem elég erős, a mai gyűjtőkkel pedig nincs folyamatos és eleven kapcsolat. Horváth Hilda szerint a támogatási rendszer ma a múzeum számára kedvezőtlen fázisban jár: a magángyűjtemények még csak kialakulóban vannak, a gyűjtőkből pedig még nem lettek mecénások.

A múzeum stratégiájában megjelent a nyitás a kortárs művészek felé; ez tükröződik a kiállítási programban is. Hosszabb távú elképzelés szerint a múzeum a magyar designt külföldi kontextusba kívánja helyezni. Ennek érdekében kortárs kurátor vagy szakértő bizottság alkalmazását tervezik, amelynek feladata a kortárs művészetre vonatkozó hosszabb távú koncepció kialakítása, egészen a kortárs adatbázis, a kiállítási struktúra, a múzeumi shop vagy a kiadványok átalakításáig. Lehetőségként felmerült a történeti és kortárs anyag együttes megjelenítése, ezt célozta a Craft és design kiállítás, amelynek zárultával az egyes osztályok az anyagból válogatva új darabokhoz juthattak. Nehezíti a gyűjteménybővítést a merev rendszer, amelyben a műfaji határterületeken átlépő művek nehezen kaphatnak helyet, illetve maga a raktározási, bemutatási helyszűke.

Frazon Zsófia, a Néprajzi Múzeum MADOK-programjának vezetője a múzeum Műanyag című kiállításához kapcsolódó esettel illusztrálta a formatervezett tárgyak gyűjtésének mai problematikáját. Az úgynevezett pilleszéket egy olyan használója hozta be a kiállításra, akit legfeljebb a retro jegyében érintett meg a műanyag tárgy. A használó negatív vélekedése kommentárjában is tükröződött: „A műanyag rettenetek azonban maradtak: státusuk megingathatatlannak tetszik, pedig egyáltalán nem illenek a nappali más bútoraihoz, régen le kellett volna cserélni őket valamilyen mutatós faállványzatra. Mivel azonban immár legalább negyed százada állnak a helyükön, a szüleimnek valószínűleg fel sem tűnik, mennyire anakronisztikusak – a tompuló percepció tipikus esete.”

A gyűjtés másik aspektusa a formatervezett tárgy hivatalos (design)története volt: „eredeti változatát Tam Tam néven a francia Henry Massonnet tervezte 1968-ban. A kor formavilágának megfelelő, gazdaságos és kényelmes kis ülőkét a korszak fogyasztói lelkesen fogadták, és a hetvenes években több mint tizenkétmilliót vásároltak belőle világszerte, és mint a kor egyik kultusztárgya a MoMA bútorgyűjteményébe is bekerült.”

Frazon Zsófia így foglalta össze a gyűjteményezés kettős aspektusát: „A Néprajzi Múzeum pilleszéke – a látszat ellenére – több lábon áll: ismerjük a személyes történetét – a hozzá kapcsolódó helyszíni fotóval – és formatervezésének, gyártásának és forgalmazásának „hivatalos” történetét is – a szükséges magyar hivatkozásokkal. Ezek a kontextusok a gyűjteményi és kiállítási praxisba fontos koncepciókat sűrítenek – elméleti, módszertani és gyakorlati szinten egyaránt. Egyfelől az ipari formatervezés, a sorozatgyártás és a tömegtermelés kis- és nagyipari dimenziót, másfelől rögtön ezek kritikáját is – a napi használat személyes perspektíváján keresztül.” Véleménye szerint erre a két koncepcióra egyaránt szükség van ahhoz, hogy a kiállítási praxison túl a múzeum a kortárs gyűjteményi munka tágabb lehetőségeit is végiggondolja.

Spengler Katalin a 90-es évek eleje óta gyűjt műalkotásokat, az utóbbi 10 évben pedig kifejezetten design tárgyakat is. Véleménye szerint a görcsös ragaszkodás az iparművészet, design, képzőművészet határainak meghúzásához bénító hatással van a szakma képviselőire és a szélesebb közönségre egyaránt. A kérdés szerinte mondvacsinált, ennek további élezése helyett fontosabb lenne a Radisics-féle történeti hagyomány folytatása, ebben pedig elsősorban a kortárs gyűjtés kiemelkedő szerepe. Az elméleti tisztázatlanságtól bénult közeg közömbös és reakciószegény, nem ad visszajelzéseket a kortárs művészek felé. Spengler Katalin szerint a design területén a non-profit mellett folyamatosan kiépülő, elengedhetetlen for-profit szféra kialakulása hazánkban nagyon lassú folyamat. Ebben a folyamatban az Iparművészeti Múzeum akarva-akaratlanul zászlóshajóként kell hogy viselkedjen, ami együtt jár a gyűjtők orientálásával is. Ezt az orientáló funkciót a múzeum jelenleg nem tölti be: a gyűjtemény csak sporadikusan látható, a raktári anyagokhoz nehéz a hozzáférés, hiányoznak a tudományos publikációk és az adatbázis. Orientáció híján pedig a gyűjtőnek magának kell elhelyeznie a magyar designt a külföldi kontextusban – ez jelenleg a legfontosabb műgyűjtői feladat. Spengler Katalin szerint a mai gyűjtők azért is nem váltak mecénássá, mert nem motiválja őket, hogy műveik azután közgyűjteményi raktárakba kerülnek. Ahhoz, hogy mecénások keletkezzenek, a múzeumnak nevelnie kell a gyűjtőket, nyitnia kell, és otthonosabbá kell tennie a körülményeket a kortárs alkotók számára.

Erre reflektálva Horváth Hilda elmondta, hogy első lépésként megrendezték a műgyűjtők kiállítását, amelynek folytatását az egyes területek bemutatásával és az ehhez kapcsolódó gyűjteménygyarapítással tervezik. Véleménye szerint a kortárs művészek megszólítása után a műgyűjtőkkel hosszabb távú együttműködés kiépítése szükséges. Frazon Zsófia az aktív szerepet vállaló magángyűjtőkről beszélt, kiemelve a folyamatos építkezés fontosságát, amely mindig kutatáson, önállóan kialakított koncepción és beruházáson alapul – ugyanezt a mentalitást kellene elsajátítania a múzeumnak is. Ezen belül elsődleges fontosságú a kutatás megtartása és fejlesztése, mert ez lehet az orientálás alapja.

Mélyi József felvetette annak lehetőségét, hogy a múzeum esetleg maradhatna történetileg lezárt egység, azaz a gyűjtés a saját erősségekre koncentrálva megállhatna az 1920-as éveknél. A későbbi korok tárgyainak gyűjtését, és a folyamatos jelenkori gyűjtést pedig egy – az Iparművészeti Múzeumhoz kapcsolódó, vagy azon belül létrejövő – újonnan alapított intézmény vehetné át. Míg Horváth Hilda szerint hiba lenne holttá nyilvánítani a múzeumot, addig Frazon Zsófia szerint a történeti megközelítésnek is van létjogosultsága; az igazi probléma az, hogy a közgyűjtemények nem tartják a lépést a saját tudományterületük gondolkodásmódjával, illetve hogy a jelenlegi intézményrendszerbe gyakorlati szinten alig lehet beilleszteni a tudományos elveket.

Pohárnok Mihály az Iparművészeti Múzeum részéről most már történeti távlatban is hiányolta a hosszú távú koncepciót; az utóbbi évtizedekben legalábbis háromévente változott a kijelölt irány. Véleménye szerint igazából jelenleg nincs realitása annak, hogy Magyarország bekapcsolódjon a modern nemzetközi design-tárgyak gyűjtésébe. Pásztor Erika Katalina a kortárs gyűjteményezéssel kapcsolatban egy új szempontot hozott be a beszélgetésbe: az internet segítségével létrehozható kollektív tudásbázis kialakítását, amely a külön gyűjtemények helyett a közeljövőben az alulról építkező, egymáshoz kapcsolódó hálózatok kiépítését látja lehetségesnek. Spengler Katalin szerint, mivel ma nem létezik egyértelmű kánon, a gyűjtők számára sincs mérce, a múzeumnak sincs értékfelmutató szerepe. A mostani helyzetben a kollektív kiterjesztés elmélete és gyakorlata ebből a szempontból inkább kontraproduktív lehet. A közgyűjtemények közti hálózat kiépítése viszont valamennyi résztvevő szerint fontos lenne, elsősorban azért, mert a múzeumi rendszer az utóbbi évtizedben kiállításcentrikussá vált, a kiállítások pedig leggyakrabban múzeumi együttműködésekre épülnek.

Barabás Lajos szerint a múzeumnak az archívumok sorában a legjobb archívum kiépítésére kell kísérletet tennie, mert csak így válhat iránymutatóvá és játszhat szerepet a jövő generációjának nevelésében.