DesignTerminalSite

Design és válság

Előadás és beszélgetés

Időpont: 2009. április 9. 16.00

Helyszín: Gödör Klub, Budapest

Résztvevők:

Tamás Pál, az MTA Szociológiai Intézetének igazgatója

Hosszú Gergely és Nagy Richárd, formatervezők, a Co&Co Communication Kft. tulajdonosai

Moderátor: Mélyi József

A rendezvény az „Innováció és kreativitás évében”, a globális pénzügyi válság időszakában az innováció, a kreatív ipar és a design szerepének megváltozásával kapcsolatos problémákat járta körül, mindenekelőtt az aktuális helyzetben, a magyarországi gyakorlatra koncentrálva. Vajon kivezető út lehet-e a válságból a design, és képes-e csodákra az innováció?

Azon a biztosnak tűnő tényen túl, hogy válság idején a designirodák többsége kevesebb megbízáshoz jut, a válság láthatóvá válása óta számos elemzés foglalkozott a design lehetséges szerepével és az ehhez kapcsolódó lehetőségekkel. Az angol Design Council honlapján már 2008 végén esettanulmányokat tett közzé azzal kapcsolatban, hogyan használhatják a cégek a designt a válságból való kilábalás eszközeként; egy felmérés tanúsága szerint a brit cégek több mint ötven százaléka szerint a design fontos szerepet játszhat ebben. A honlapon felsorolt különböző esetek – a sörgyártól kezdve az étteremláncig – talán nem éppen a mostani válságra vonatkoznak, de mintha mind a Münchhausen báró effektusra utalna, amennyiben egy szakma önmagát saját hajánál fogva tudja kihúzni a slamasztikákból.

Tamás Pál, az MTA Szociológiai Intézetének igazgatója szerint a magyar valóság a válság megélése és feldolgozása tekintetében is erősen különbözik a brit állapotoktól. Míg Nagy-Britanniában a tévében elsősorban nem jogászok és szociológusok vitatkoznak a válságról, hanem birminghami kisvállalkozók és liverpooli dokkmunkások, és ebben a széles körben tematizált, kibeszélt helyzetben a munka elvesztése sem szégyen, addig nálunk sokkal rejtettebb módon jelenik meg a krízis. Míg Nyugat-Európában a válság a designban is napi szinten érződik – a design-oldalak is azzal foglalkoznak, hogy hány vállalkozás nem éli túl az adott időszakot –, addig Magyarországon – a válság első hónapjaiban – az alapvető egzisztenciális bukás gondolata alig merül fel. Tamás Pál szerint az átstrukturálódás nagymértékű lesz, az egyik nagy kérdés pedig, hogy a szakma személyi összetétele a válság előtt és után azonos lesz-e. Véleménye szerint az átalakulás mélyreható lesz, többek között azért, mert például a megbízást nem kapó képzőművészek is – hasonlóan a nagy gazdasági világválság időszakához – átnyergelnek a grafikai tervezésre. Tamás Pál szerint a design-terület radikális megújítása kívülről jöhet majd el, a szakmának pedig a kívülről jövő kihívásokra kell felkészülnie.

Magyarországon nincs realitása annak, hogy az innováció és a design iparágakat menthet meg. Ennek oka egyrészt, hogy Magyarországon a közép- és nagyvállalatok a rendszerváltás óta nagyon kevés tárgyat gyártanak. Ebben a tekintetben kivétel a gépkocsi vagy a fogyasztói elektronika, amelyekben azonban szintén nincs magyar know-how. Sommásan összefoglalva: a magyar tárgyelőállítás nem a magyar design-hoz kapcsolódik. A kutatás-fejlesztés finanszírozásának szerkezete sem teszi reálissá, hogy a tárgykultúra megújítása lenne a megoldás a válságból következő problémákra. Míg a kreatív ipar 90%-a a kisvállalkozók munkájából működik, addig a K+F költségek tekintetében 60-70%-os az állami támogatások aránya, és 30-40% érkezik a privát szektorból. Nyugat-Európában ez az arány éppen fordított. A válság pedig elsősorban hitelválság, amely nem függ a kreativitástól.

A válság körülményei között pedig inkább az anti-innovatív beállítottság jellemző, hiszen az állami támogatás elve szerint leginkább az kap támogatást, aki munkahelyet véd. Emellett a design szakma lobbiereje hagyományosan gyenge, így ebből a szemszögből is illúzió a szektor kis- és középvállalatainak nyújtott támogatás. Innovációra elsősorban akkor van igény, amikor már vége felé közeledik a válság: kialakul a pozitív jövőkép, új profil kell, új brand, új termékcsalád. A jelenlegi válság komoly átalakulásokat hoz majd a megbízói rétegben is: sokan a régiek közül tönkremennek, új vállalkozók jelennek meg. Az új, bár szűk, de sikeres vállalkozói rétegnek pedig – hasonlóan a kilencvenes évek elejéhez – reprezentáció kell majd. Addig is Tamás Pál szerint a vállalkozói, megrendelői rétegnek díszítő aprómunkákra lesz majd igénye, egyfajta „design-altatóra”, „vagy design-kábítószerre”: a megrendelő hosszú ideig nem épít majd székházat, csak új arculatot rendel. A középvállalkozóknak, a világ elviselhetővé tétele érdekében évekig még „altatóorvosokra” lesz szükségük.

A felső középosztály tárgykultúrájából kiindulva válság idején a craft jobban életben fog maradni, mint az innováció vagy a design. Tamás Pál szerint így a design-szakma ejtőernyője egy ideig a kézművesség lehet. A kitörés másik, reális lehetőségét az elszegényedő rétegek tárgykultúrájának újragondolásában látja. Mivel Európa szegényebbik része nincs ellátva tárgykultúrával vagy életmód-tanácsokkal, ezért ez akár – megfelelve a Kelet-Európáról kialakult „Európa szegényháza” imázsnak is – exportlehetőséget is jelentene a magyar designnak. Az erre szakosodott kisvállalkozások kritikus tömegéből, és az ilyen formában kapott állami támogatás révén létrejöhetne egy alsóbb rétegeknek szánt nívós tárgykultúra, a „Budapesti Iskola”.

A négy fiatal formatervező és design-menedzser által néhány évvel ezelőtt alapított Co and Co Communications cég bemutatása némileg ellenpontozta a Tamás Pál által felvázolt, illúziómentes képet. A cég képviselői bemutatták a válság kibontakozása óta kapott megrendeléseiket, és az ezekkel kapcsolatos tapasztalataikat. A bemutatott példák a formatervezéstől a belsőépítészeten és a saját fejlesztésű termékeken át a vállalati arculat kialakításáig terjedtek, általában a megrendelőknek nyújtott komplex szolgáltatások keretében. A Rati komlói székhelyű autóalkatrész kereskedelmi vállalat példáján keresztül látható volt, hogy a válság előtt beindított fejlesztések valószínűleg csak a válság után hoznak valódi eredményt. Ebben az esetben a Co and Co a kommunikáció teljes átalakítása mellett a termékfejlesztésbe is bekapcsolódott.

A megbízó cégek ma már a várható fellendülésre várnak, a 2010-ben piacra dobható termékekre gondolnak. Jelenleg valóban jellemző lehet az „altatóorvosi” tevékenyég, sok cég ad megbízást re-designra. A Co and Co képviselői szerint a Tamás Pál által felvázolt „Budapesti Iskolának” nem lenne megrendelője, jelenleg sem az állam, sem a privát cégek nincsenek ilyen pozícióban. A cégek inkább a jól kitaposott ösvényen próbálnak járni – a szegények tárgykultúrájának megújításához pedig komoly mecenatúra kellene. Nagy Richárd szerint a budapesti programot leginkább egyetemi szinten lehetne beindítani.

Pohárnok Mihály szerint nagyon vonzónak tűnő terv a „Budapesti Iskola” programja, és a designerek tulajdonképpen évtizedek óta erről álmodnak. A hetvenes években Viktor Papanek Design for the real World című könyvében már felvetette a kérdést: míg a designerek máig a luxust szolgálják ki, addig Papanek szerint most valódi felelősségvállalásra lenne szükség – a Bauhaus korszaka után először. Kiderült, hogy ez a terv progresszív ugyan, de a tervezők megrendelés híján éhen halnak. Pohárnok szerint ma Magyarországon még nehezebb a helyzet, mert sok nélkülözés után most mindenki fogyasztani akar.

A Co and Co tapasztalatai szerint az első lépés a design szakma közös nevezőjének kialakítása, majd a megrendelők meggyőzése kellene hogy legyen. A legnagyobb probléma ugyanis még mindig az, hogy a cégek nem nagyon tudják, mit is adhat a vállalatuknak a design. Ez a válságon túl is fontos feladat marad.